Előttem az elődöm

Írta Oravecz Imre. Egy vers a Halászóemberből:

Elmegyünk majd,
elmegy anyám, apám, elmegy a húgom,
elmennek a húgom gyerekei, elmegy a fiam,
elmennek a fiam gyerekei, ha lesznek gyerekei,
elmennek a rokonok, a bátyak, az ángyok, az unokatestvérek,
elmennek a nászok, a nászasszonyok, a komák, a komaasszonyok, a sógorok, a
sógorasszonyok,
elmennek a nem-rokonok, a szomszédok, a nem-szomszédok,
elmennek a felvégiek, az alvégiek, elmegy mindenki, kit ismerek és kit nem
ismerek,
felbomlanak a családok, szétesnek a hadak,
elárvulnak a hóstyák, elnéptelenednek a szögök,
bezárják a postát, a boltot, a kocsmát, a templomot,
nem jön többé a busz, az orvos, a nyúlszedő, a pap,
leszerelik a hangosbeszélőket, kikapcsolják a közvilágítást,
összeroskadnak a házak, istállók, csűrök,
lefekszenek a kerítések, fű nő az utcákon,
szorgos kezek ledöntik a falakat, összeszedik a köveket, a bontásdeszkát,
kiássák a kapuoszlopokat, betemetik a kutakat, pincéket, pöcegödröket,
kivágják a kertekben a gyümölcsfákat, a ribizlibokrokat,
eltakarítják az udvarokról, elégetik a limlomot, a szemetet,
földgyaluval elsimítják a talajt, és művelés alá fogják a felszabadult
területet,
mindent eltüntetnek utánunk, hűlt helyünk se marad,
de továbbélünk a leendő újfaluiakban,
eszükbe jutunk, ha erre járnak,
kinyújtják a karjukat, és mutatják egymásnak,
kinek kije hol lakott, mi hol állt, mi mettől meddig terjedt,
mesélik majd a gyerekeiknek, hogy itt falu volt, ekkor meg ekkor,
és továbbadják, mit rólunk tudnak,
és száll nemzedékről nemzedékre,
de egyszer mindent elfelejtenek,

eltelik száz év, százötven, kétszáz,
és eljön a nap, mikor senki se emlékszik többé semmire,
tavasz lesz, hűvös, ragyog az ég, fúj Dolyina felől a szél, rázza a mezsgyéken
a trenkahajtásokat,
traktor szánt a völgyben, régen nem esett, por száll a levegőben,
az iskola helyén kifordít valamit az eke a földből,
felveszik, megnézik,
nem mond nekik semmit,
vállat vonnak, és félredobják
és akkor, akkor majd nem leszünk.

Zsuzsikából Öregmami – első rész

Végigpörgettem az elődeinkről írt bejegyzéseket. Most vettem észre, hogy amit Édesanyámról írtam, nem tettem ide a Deviánsra. Most pótolom.
Először elmondom, hogy mit mesélt a gyerekkoráról, hol laktak , mielőtt felépült volna a Szt. Gellért utcai ház , emlékszik-e a dédanyjára (mert anyai ágon mindenki hosszú életű volt), hogyan ismerkedtek meg a szülei, azaz a képekről ismert Kováts nagyapánk és Szekerke Irén nagymamánk, miért nem viseltünk sokáig boltban vett ruhát, hogyan tanult meg oroszul,  mi minden történt nyáron az iskolai szünetben.

TISZA LAJOS KÖRÚT

Mesélte Mami, hogy  nagyon nagy saroklakásban laktak az ő gyerekkorában a Tisza Lajos  körút és a Mérey utca sarkán. Az erkélyes szoba ügyvédi iroda volt, ebben fogadta az ügyfeleket „Kisköröszt”: Ómika fia. Itt lakott Török Judit, Mami dédnagymamája, Irénke, későbbi nagymamánk, Klárika, aki spanyoljárványban halt meg babakorában, Sárika mint pici baba, persze Zsuzsika, akiből Öregmami lett később, és Ómika a férjével, Szekerke Lajossal, az ő sírjuk van a Belvárosi Temető hátsó bejáratának közelében.

(Tehát, hogy világos legyen, kik laktak együtt:
először is Öregmami Zsuzsika korában, amikor hat éves volt;
testvérei: Klárika, meghalt baba korában, és Sárika, ő volt később főkönyvelő a Gázgyárban.
Zsuzsika apja Dr Kováts József, anyja Szekerke Irén, az ő fitestvére Dr Szekerke Lajos;
Irén és Lajos szülei: Ómika (Páhány Amália), férje Szekerke Lajos;
Ómika édesanyja, Török Judit, azaz Zsuzsika dédnagymamája.)

Kérdeztem, hol mosakodtatok, fürödtetek ennyien. Mami gyermekkorában még ilyen fölszerelt városi lakásban sem volt fürdőszoba. Volt egy kamra, ebben állt a mosdó lavorral és porcelán kancsóval, a cseléd, aki szintén velük lakott egy kisebb udvari szobában, ő készítette be a meleg vizet és vitte ki a piszkosat, kiöntötte a lefolyóba. Hét végén elmentek családostul a fürdőbe ( mostanában építették át, biztosan ismeritek). Ott kádfürdő jegyeket vettek, külön fürdött mindenki, a gyerekek anyjukkal vagy nagymamájukkal. Fürdő után könnyű vacsora volt, mert kimelegedtek a nagy pancsolásban.

Mami – elmondása szerint – cserfes kislány volt. Délelőttönként kiállt a lépcsőház korlátja mellé, onnan beszélt, mesélt vég nélkül, jó hangosan. Amikor a felnőttek megúnták hallgatni, legtöbbször a házmesterné kiabált fel így: – Zsuzsika, nem fárad el a szája?

***

Arról is kikérdeztem Öregmamit, mit tud a szülei megismerkedéséről. Hogy került a városba olyan messziről, Erdélyből a Kováts nagyapánk, és hogy jöttek össze Irénke nagymamánkkal.

- Az úgy volt, hogy  Mami édesapja a kolozsvári egyetemen volt tanársegéd, de a tudományos előmenetele (földrajz szakon) nem volt biztató. Rátalált  egy pályázatkiírásra, amiben valamelyik középiskolába kerestek történelem-földrajz szakos tanárt. Megpályázta, csak úgy, és ő volt legjobban meglepve, amikor megnyerte. Jött tehát a Dél-Alföldre.  A Tisza Lajos körúton vett ki albérleti szobát. A szomszéd kapuból gyakorta látta kipenderülni Irénke nagymamánkat, aki persze nem volt még nagymama, hanem elegáns fiatal tanítónő, vidám és okos. És  a fiatal tanár addig kerülgette Irénkét, amíg elnyerte kegyeit és oltár elé vezethette. Nagyapánknak óriási tervei voltak. Felépítette a házat, amiben most ti laktok, és amiben a mi gyerek- és felnőttkorunk egy része zajlott. Szó szerint, de ez egy másik történet.

A BOLTBAN VETT RUHÁKRÓL

Nem tudom, van-e értelme elmagyarázni, hogy a 20. század első három évtizedében óriási különbségek voltak az emberek között. Konfekcióruhában  csak a cselédek és a proli családok jártak, mi a ruháinkat  első osztályú belvárosi szalonban, Reich Erzsinél varrattuk, egészen 56-ig. Ómika haláláig cseléd is lakott velünk, ő segített a háztartásban. A nagymosást Jerney néni végezte, kékítővel, lúggal, gőzös mosókonyhában. Ez nem azért volt, mert mi kizsákmányolók lettünk volna, egyszerűen vele járt a középiskolai tanár életvitelével, társadalmi kötelezettségével, mára a gépesített háztartás leegyszerűsítette a dolgokat.

Amikor iskolába mentem,  akkora felhajtást csaptak a felnőttek, mintha egyedül készültem volna hosszú útra. Előszedtek egy régi barna kikészített sevró bőrt – hogy szavamat ne feledjem, ezt cipőcsináltatásra tartalékolták, mert cipőt is csináltattunk, nem a boltban vettünk -, szóval, a nagy bőrdarabból iskolatáskát csináltattak direkt nekem. Nehéz volt, húzta a vállamat, nem volt se zsebe, se elválasztó rekesze, minden egybekavarodott benne, mire beértem az iskolába. Bezzeg a többieknek szép fekete könnyű vászon hátitáskájuk volt, az elején egy csattal (nem kettővel, mint az enyémen, hogy annál tovább tartson ki-be csatolni), egyesegyedül nekem volt csináltatott táskám az osztályban. Szerencsétlen, lassú és félénk voltam, a többiek úgy néztek rám, mint egy marék kukacra, köszönhetően a szülői gondoskodásnak. Mellesleg az uzsonnás táskám is csináltatott volt, hímzett szalvéta, rossz szagú vajas kenyér, kemény alma volt benne minden nap. Ómika készítette  a reggelivel egyidőben.

Nyár elején Mami előszedette a tél alatt meggyűrődött könnyű ruhákat, kinn a teraszon egyiket a másik után próbáltuk fel, megnézte, melyiket kell leengedni, kinek kell új karton ruha, vászon szoknya, short és fürdőruha. Néhány hétre eljött a „házivarrónő”, ő intézte a javításokat és a kisebb varrnivalókat, a szabásmintákat is ő csinálta. Ágyneműt foltozott, beszegett számtalan lepedőt, naponta jött reggel, és estig maradt. Három-négy hét után másik polgári családhoz ment el varrni. Mihály Erzsinek hívták. Vénlány volt, ötvenhatban a Takaréktár utcán egy eltévedt golyó szétroncsolta a bokáját, többé nem tudott  gyalog járni és a varrógép pedálját sem tudta hajtani. Betegen és szegényen halt meg, úgy emlékszem, Sárika néhány jószívű barátnéjával együtt támogatta.

Ötvenhat után megszűnt Reich Erzsi szalonja, a szüleim jövedelme is valahogy kevesebb lett. Kisvarrónőhöz jártunk a Makkoserdő sorra, elég sok szép ruhát varrt, sokszor kellett próbára menni, karöltő, brusznát, ejtett váll, válltömés, teilos nyári ruha, mértékvétel centivel, állj egyenesen, szóval, ilyenek voltak a Makkoserdő soron. Árok szegélyezte az utcát, kecske legelt a jó zöld füvön. Kis gidája mellette, de a tőgyét bekötötték egy kispárna huzattal. Persze, a gida addig cibálta, amíg hozzájutott az ebédjéhez. Meglátta Kati, és felkiáltott: -  Jé, kilukadt a kecske melltartója!

A NYUGATI NYELVEKET FELVÁLTOTTA AZ OROSZ

Még mindig az ötvenes éveknél időzöm. Mami és Apóka nem taníthattak volna tovább, ha nem tanulnak meg oroszul. Ebben segítségükre volt a Pedagógus Szakszervezet, mert mondanom se kell, hogy a németre és franciára szakosodott kereskedelmi iskolák tanítási rendje igencsak megváltozott. Az oktatási miniszter egy fényes május végén rendeletet hozott, hogy szeptembertől minden iskolában kivétel nélkül orosz lesz a kötelező nyelv. Lehet, hogy 1949 szeptemberére szólt az ultimátum. A Pedagógus Szakszervezet nyári, három hónapos átképző tanfolyamot szervezett Egerbe, az ottani egyházi internátusba, Szegedről is jöttek nyelvszakos tanárok persze családostól, hová tették volna a gyerekeiket.

Egy családi házban vettünk ki szobákat, úgy emlékszem, kettőt. A cseléd is velünk jött erre a három hónapra mint háztartási segítség és gyerekpásztor. Kati még annyira kicsi volt, hogy a vonatban egy ovális füles vesszőkosárban altatták. Egerig egy-két átszállással, csomagokkal és nyugtalan gyerekekkel nem volt egyszerű. A két szoba hosszú ház udvarára nyílt. Katit kosarastól lerakták a földre. Amikor fölemelték a kosarat, poloskák szaladoztak alatta. Anyu őrjöngött, a háziasszony nyugtatta, hogy kipusztítja őket, átszalasztottak a szomszédba petróleumért. Én meg üvöltve rohantam az utcán, hogy tessék adni gyorsan petróleumot, mert poloskák vannak a szobában. Kár, hogy ezt a jelenetet nem tudja már senki alátámasztani a saját emlékeivel. Mindenesetre a háziasszony patáliát csapott, hogy szégyenbe hoztam őt a kiabálásommal.

Na, aztán elrendeztük magunkat, anyuék elmentek orosz órára. Egész napos tanítás volt, este hazahozták a cirill betűs tankönyvet, rajzolgatták a betűket, megpróbálták összeolvasni, aztán apuval kikérdezték egymást a tanult szavakból, egyik napról a másikra legalább ötven szót kellett megtanulniuk. A nyár végére tudtak írni-olvasni, a középiskoláknak kiadott tankönyvek első olvasmányaira, feladatok megoldására is felkészültek,  hazautaztunk, megkezdődött a tanév, és továbbra is egy-két leckével előbb tartottak, mint a tanítványaik, a legalaposabb képzés és kötelező továbbképzések után is.

MINDEN NYÁRON TANULTAK

A következő szünidőben a Pedagógus Szakszervezet Balatonfüredre delegálta az orosz szakos tanárokat kötelező fejtágításra, ahogy ezt akkoriban nevezték. Ezen a nyáron Katit Ómikára hagyták, mi mentünk el Edittel mint orosztanárok függelékei. A városi párttitkár eljött ellenőrizni, jól működik-e a nyelvi tábor. Megkérdezte, ízlik-e az ebéd. Mire én nagy őszintén bevallottam, hogy annyira erős, borsos főleg a leves, hogy nem bírom megenni. Na, amit ezért kaptam Mamitól, máig  nem teszem zsebre. A párttitkárnak nem lett volna szabad ilyet mondani, hanem meg kellett volna köszönni, hogy eljöhettünk a szülőkkel. Nem tudtam, nem tudtam. Annyi mindent nem tudtam, hogy máig nem bírtam bepótolni.

Jobb volt a helyzet a partfürdőn, a Pedagógus Szakszervezet kabinjaiban. Egész nagy terület volt a „miénk”, egy hosszú háromszobás faház, lezárta egy bádogépület, szemben nagy kerek asztal körben padokkal, bádogtető volt felette, ha esne az eső, ne ázzunk, volt még egy kisebb faház a gondnoknak, aki az egész nyarat kinn töltötte, a nyugágyak, napernyők, kölcsönkönyvtár, strandon használt játékok, például a turul őrzője és gondozója volt. Több asztal négy-négy székkel várta a strandoló pedagógusokat. Itt írták az orosz leckét a nyaranta nyelvtanulásra fogott tanárok, egymásnak magyaráztak, kijavították egymást, vagy együtt törték a fejüket az átható és nem átható igék rejtélyén.

Mami az ebédet is itt tálalta. Fogalmam sincs, mikor főzte, hogyan tartotta melegen, de kora délelőtt indultunk a strandra, és bizony, napnyugtakor kezdtünk szedelőzködni. A nyár egyébként a befőzés ideje is volt. Szegény anyukám, ahogy hazaértünk a strandról, maga elé kötötte a koszos kötényét, nekiállt meggyet fejteni vagy ribizlit szemezni, lecukrozta a lekvárnak valót, az másnap estig levet eresztett, és éjjel kavarta a forró masszát, üvegbe merte, lekötözte, száraz dunsztba tette, nem is tudom, hogy bírta. Sokszor begyulladtak a visszerek a lábán, ilyenkor feküdnie kellett, de nem szerette, nem tudott nyugton maradni. Horgolt kicsit, olvasott, mellé ültünk kártyázni, néhány napos pihenő után ment minden tovább, ugyanúgy.

Azt szokták mondani, most már pihenhet. Ebben nem vagyok biztos, hátha elege volt belőlem annyira, hogy zaklatásnak veszi a lelke – ha van egyáltalán lélek -, amiért az emlékezéssel háborgatom.

Zsuzsikából Öregmami – második rész

Ha élne, talán megértené, miért idézzük föl a vele volt életünket újra és újra. Azt  írta Esterházy egy ÉS-beli cikkében: „mesélni valakiről annyi, hogy nem nyugodni bele, hogy nincs”. Ezen lehetne merengeni, de minek. Mami például nem merengett, hanem dolgozott.

BETEGET ÁPOLT  – SZERETETET ADOTT

Ellátta először Ómikát, aki 1955-ben combnyaktörése után nem tudott lábra állni, néhány hét alatt meghalt. Gondozta Nagyikát, Lakner nagymamánkat, ő 1965-ben hónapokig feküdt mit sem tudva a önmagáról és a környezetéről, agyér-elmeszesedés tette emberi ronccsá. Ellátta a 70-es évek elején Gizi nénit, Nagyika húgát, neki csak sütiket sütött, és befőttet küldött, ugyanilyen ellátásban részesült nem sokkal később Pethes Erzsike néni, mielőtt szegényotthonba vitték volna. Erzsike nénit – aki nem is volt rokon, csak megözvegyült nagyapánkat szerette volna férjül venni -  sokszor meghívta ebédre, eltevéskor pici egyszemélyes üvegekkel rá is gondolt. Amikor Juci néni leesett a lábáról, gyakran bement hozzá kis étellel, ezzel-azzal, már a Mami sem volt a régi ekkor.

Ha beteg gyerekeknek, nyomorgó embereknek gyűjtöttek, mindig adott. És persze adott az unokáinak. Ők kapták a legtöbbet, ami emberileg és anyagilag adható. Amíg kevesen voltak, külföldre vitték őket, vagy természetjáró túrára kulcsos házban megszállni, vagy turistaházban  időzni, csillagtúrákat tenni. Legjobban a Börzsönyt szerette. Magyarkút, Kisirtáspuszta emlékezetes helyek. Kallódik jó néhány fénykép ezekről a helyekről, ha előkerülnek, megmondom (ha tudom), melyik fotó hol és kiről készült.

Sokszor találkoztok V. Erzsikével. Az ő történetük a szeretet és az együttérzés története. Akár ő is elmesélhetné, mi hogyan történt. A legrövidebben, csak a tényeket mondom: V. Bódi bácsi és felesége, Erzsikéék szülei, korán meghaltak. Öregmami gyermekeinek fogadta a három lányt, illetve csak kettőt, mert Ilona már orvos volt ekkor. Erzsike, és a Németországba férjhez ment Klári többet tudnának mondani arról, mennyire ragaszkodtak Mamihoz, eleinte csak némettanárnőjükhöz mint anyapótlóhoz.

BARÁTAI A NAGYVILÁGBÓL

Az íróasztaluk jobb kéz felőli fiókjaiban őrizte a levelezését, meg az unokáktól kapott rajzokat, iskolai dokumentumait, osztálytalálkozók emlékét, képes levelezőlapokat és fényképeket, az idő pillanatait. Legmesszebb tőle „a kamcsatkai tanárnő” élt. Mami szíve megesett a kapcsolatokat kereső magányos tanárnőn, a kamcsatkai kihelyezéskor megözvegyült asszonynak meg szinte senkije sem volt az alig néhány napos ismeretség után címet cserélt magyar kollegáján kívül, a mi jószívű Öregmaminkon kívül.

Tanulságos az eset, bár személyes érintettsége senkinek sincs ma már. Az úgy volt, hogy orosz szakos tanárokat nyaranta néhány hétre kiküldtek a Szovjetunióba nyelvi továbbképzésre. A Lomonoszov Egyetemre jártak előadásokra, egy ilyen alkalommal jött össze ”a kamcsatkai tanárnővel”,  címert cseréltek, levelezni kezdtek a mindennapjaikról, olvasmányaikról, zenei élményeikről, a tanárnő akkoriban még Moszkvában tanított. Valamit csinálhatott a férje, mert nagy hirtelen Kamcsatkára helyezték a házaspárt, talán kutató volt a férfi (időjárás vagy vulkáni tevékenység), gyerekük nem volt. Szegény tanárnő nagyon magányos lehetett, amikor meghalt a párja, őt magát nyugdíjazták közben, esélye sem volt rá, hogy visszakerüljön Európába. Aki kíváncsi arra, milyen viszonyok között élnek emberek a Távol-Keleten, olvassa el Csehov Katorga c. útleírását. Bármire megesküszöm, hogy se Szahalinon, se Kamcsatkán nem változott semmi Csehov idejéhez képest. Ázsia nem változik!

Öregmami máshová címezte gyakori leveleit a nyolcvanas évek közepén. Havonta kétszer is cseréltek híreket Gémes Zsuzsával, a tündéri humorú izraeli zongoratanárnővel, Edit volt is kinn náluk, tud erről mesélni, ha akar. Most csak azt mondom el, hogyan talált egymásra a két Zsuzsa, közel ötven év után. Egy osztályba jártak a  lánygimnáziumban (a mai Tömörkény). G. Zsuzsa konzit végzett, éppen időben, mert akkoriban volt egy törvény, a numerus clausus, melynek értelmében zsidó születésűeket nem vesznek föl se középiskolába, se felsőfokú tanintézménybe. Zsuzsa hiába végzett már, állást, munkát nem kapott, 38-ban kivándoroltak Palesztinába, bár ott se volt jó zsidónak lenni, erről is mesélt, de inkább szóban, nem a leveleiben. A gimnáziumi osztálytársak az ötvenéves érettségi találkozóra gyűltek össze, G. Zsuzsa is megjelent, Mamihoz szegődött, és haláláig nem tágított mellőle. Miért? Azt mondta: „Végignéztem a gimnáziumi naplómat, ki mit mondott, mit csinált, egyedül te nem voltál sáros…” Öregmami nem volt sáros más vonatkozásokban sem. Követni kellene őt ezen az úton, nem gondoljátok?

Dél-Franciaországban is volt baráti kapcsolata. Grenet bácsi, az egykori egyetemi nyelvi lektor, a francia tanszék sok évig helytállt tagja közeli barátjuk volt, ezt a barátságot ápolta a Grenet-leszármazottakkal továbbra is, sőt, ha jól tudom, Marie-Claire, G. egyik lánya Újszegeden él az unokáival. Edit többet tud erről. Jól jönne ide a  kiegészítés, a hűség és tisztesség további adalékai.

NYELVTANÁR VOLT

Milyen tanár volt Öregmami? Mondhatom, jó tanár volt. Rengeteg óravázlatot írt, tartotta magát a tervéhez, dolgozatírásra szépen felkészítette az osztályokat, hogy igazságos legyen az eredmény, amit elérnek. Nagy tornyokban tette az asztalra a dolgozatfüzeteket. Mindig éjjel javított, a feje le-lebukott az álmosságtól. Történt, hogy annyira elaludt egy füzet fölött, hogy hajnalban ébredt, a piros ceruzával pedig álmában össze-vissza karmizsálta a dolgozatot. Borzasztó lelkiismereti válságot élt át. Nem tudom, hogyan magyarázta ki magát, jelentette talán az igazgatónak, mit cselekedett, a gyereknek mit mondott, fogalmam sincs. Bárcsak megkérdezhetném tőle!

Amikor nyugdíjba ment, nála fiatalabb tanártársa, Bánfalvy József, a Radnóti Gimnázium igazgatója búcsúztatta.

Öregmami maga is írt egy hosszabb emlékezést iskolájáról, ahol vagy negyven évig tanított, és ugyanebben az iskolában volt megbízott igazgató még korábban az ő édesapja, Dr Kováts József, a mi nagyapánk, a ti déd- és ükapátok. Amikor ezt írta, 81 éves volt:

Lírai emlékfoszlányok

Egy emberi élet alkonyán emlékek közt bogarászni rendkívül érdekes, ám nem könnyű feladat. Változatos képek, helyszínek, arcok, események színes kavalkádja vonul el előttem. Az a 33 esztendő, amit 1939 januárja és 1971 decembere közt egyetlen munkahelyemen, ebben az iskolában töltöttem el, bővelkedett hol örvendetes, hol sok súlyos problémával járó változásokban, de semmiképpen sem tartozott az iskola életének legkönnyebb szakaszai közé. Nézzük csak magának az iskolának az elhelyezését. A második világháború viharai megtépázták iskolánkat is. Alig több, mint egy évtizedig örvendezhettünk a meglehetősen hányatott múlt után saját, véglegesnek hitt Mérey utcai otthonunknak, amikor 1942 júniusában el kellett azt hagynunk. Megint vándorévek következtek. De akárhány régi diákommal is beszélek, mindegyikük a Mérey utcai épületet vallja egykori iskolájának. Én is itt kezdtem meg tanári munkámat.

Még gyakorló tanárjelölt koromban, a pedagógiai vizsga előtt, de nagytudású pesti gyakorlatvezető tanárok tanácsaival felvértezve léptem be tanárként először az akkori „Szeged Városi Női Felsőkereskedelmi Iskola” Mérey utcai épületébe. Az iskolafenntartó város egy szülési szabadságon lévő kartársnő helyettesítésével bízott meg. Az abban a tanévben érettségiző első tanítványaim mindössze 4-5 évvel voltak fiatalabbak, mint én. Be kell vallanom, hogy nem kis aggodalommal léptem be minden óra elején az osztályba: vajon sikerül-e kellő tekintélyt szereznem és biztosítanom egy ilyen fiatal tanár számára. Tartozom az igazságnak azzal, hogy elismerem: megnyugvással jöttem ki az órákról. Ha így utólag, majd 6 évtized távlatából magam elé idézem az első órák helyszínét, az első emeleten a tanári szoba s az igazgatói iroda közvetlen közelében lévő akkori keskeny csoporttermet, gyanítom, hogy az egy pillantással áttekinthető “tanterem”, no meg annak közvetlen szomszédai nagymértékben hozzásegítettek kezdeti sikereimhez. Akár így volt, akár nem, a zökkenőmentes beilleszkedés az iskola életébe nagyon boldoggá tett. Megnyugtató volt az iskolában tapasztalt tanár-tanuló viszony. Tanulóink érezték a tanári karból áradó diákcentrikusságot, tanáraink pedig építhettek a diákok zömének fegyelmezettségére, a tanári munka megbecsülésére. Az iskolai tradíció néhány mozzanata, ami pályám kezdetére kialakult, tanúskodott a nálunk uralkodó egészséges tanár-tanuló viszonyról, ilyen volt például a minden évben megtartott, a tanárok és a tanulótársak szerény megajándékozásával egybekötött Mikulás-ünnepély. Ezen a tanulók megengedhettek maguknak megfigyeléseik -megkockáztatnám: kritikájuk – alapján egy kevés, de sohasem bántó csipkelődést, amin viszont átizzott szeretetük. Ma is őrzöm a Papp-H. Kovács kettős által 1950-ben Goethe ihletésére írt “Zsuzsa néni keservei”-t. Ez ugyan nem költészeti remekmű, de teljes mértékben igazolja a fent mondottakat.

Tanári multam talán legkedvesebb emlékei a “Madarak és fák napján” tartott egykori össz-iskolai, majd a rendszeressé vált osztálykirándulások és a tanév végi országjáró tanulmányi kirándulások, illetve a feledhetetlen természetjáró túrák, amelyek közel hozták egymáshoz a tanárokat és a diákokat anélkül, hogy ártottak volna a szükséges fegyelemnek. Most is hivatkozhatok régi tanítványaimra: ritka találkozásaink alkalmával az első, amit emlegetnek, a közös kirándulásunk. Ezeken a kirándulásokon egyaránt jól érezték magukat a vezető tanárok és a vezetésük alatt új ismereteket, új benyomásokat gyűjtő diákok. Az 50-60-as években a tanulószoba intézménye tükrözte és egyben erősítette a tanárok és diákjaik közti helyes viszonyt, ami a tanulók bizalmán és tanáraik segítőkészségén alapult. Különösen az egyébként is nehéz körülmények közt tanuló, vidékről bejáró diákok köszönhettek sokat ennek a lehetőségnek. Ez nem csak a tanulás nehézségein segítette át őket, de közeli, sokszor évtizedeken át tartó őszinte emberi kapcsolatot alakított ki sok vidéki diák és tanáraik közt.

A leggyengébbek mellett a legjobbakkal való szoros munkakapcsolat: a tanulmányi versenyekre való felkészítés jellemformáló jelentőségéről sem szabad megfeledkeznünk. A közös erőfeszítés, a kölcsönös felelősségvállalás nem csak az együttes munkában részt vevő két ember kapcsolatát mélyítette el, de az egész életre kiható értékes jellemvonásokat is fejlesztett ki egy-egy ifjú emberben. Ezeket a pozitív tulajdonságokat akkori osztálytársaik, majd később általában embertársaik javára kamatoztathatták. /Értesüléseim szerint ezt többnyire meg is tették./

Ezek a csekélységek nem futó fellángolások voltak iskolánk életében, hanem hosszú éveken át meghatározták annak életét, hagyománnyá váltak. Ha az iskolai hagyományról szólok, nem hallgathatom el, hogy annak szellemét részben a berendezés is sugározta. Ugye érthető és megbocsátható, hogy kezdő tanárként is azonnal otthon éreztem magam abban a tanári szobában, ahol a gyermekkoromból ismert szekrények fogadtak. Igen, gyermekkoromat említettem, hisz nem titok, hogy Édesapám is ennek az iskolának volt a tanára az iskola megalakulásától kezdve. Édesapám haláláig, több, mint 34 éven át. A két világháború alatt, majd az azokat követő nehéz esztendőkben megbízott igazgatóként irányította az iskola életét, az újrakezdés nehéz munkáját. Ne tekintsék ezt a rövid Reá emlékezést a gyermeki szeretet által diktált szavaknak, hanem az Ő munkáját közelről ismerő, értékelő és nagyrabecsülő kollega visszaemlékezései szerves részének. Nehezen tagadható, hogy Édesapám közel 3 és fél évtizedes munkája is fontos szerepet játszott az iskola szellemének kialakításában. Ezt megerősítendő említem meg, hogy Édesapám szervezésében és az Ő vezetése alatt működött jó 60 évvel ezelőtt az iskolánkat Végzett Tanulók Szövetsége. Emlékezetem szerint ez a Szövetség anyagi támogatást is nyújtott néhány szegényebb sorsú tehetséges későbbi diákunknak. Sajnálatos módon ennek a szövetségnek a működése is a második világháborús veszteségek közé tartozik.

Végezetül egy személyes vallomás. Sok-sok jelentéktelennek tűnő, de valójában fontos mozzanat alakította ki bennem azt a meggyőződést, hogy 26 évi nyugállomány ellenére is életem s ez az iskola elválaszthatatlan kapcsolatban vannak egymással. Úgy gondolom, -és szeretném hinni, hogy így is van – iskolánk pozitív kisugárzása érezhető sok száz és ezer volt növendékünk egyéniségének alakulásában. Ilyen cél elérésére való törekvés ad erőt minden idők pedagógusainak sokszor igen nehéz munkájuk végzéséhez.

Itt ér véget Édesanyám emlékezése, egyben az enyém is Róla.

Régi játék. “Körben áll egy kislányka…” és a befejezése: “Vége, vége, vége mindennek, vége a jó kedvemnek…”
Fáj a fejem, fáj az idő, amit a régen elmúltakkal töltöttem. Elfáradtam. Nem tudom már kordában tartani a villogó emlékképeket, emlékízeket és illatokat, egyik a másik elé tolakszik, kezd rendszertelen kavalkáddá válni, amit nagyon fegyelmezetten kezdtem el.
Fügefa az udvaron. Amikor Pestre költöztünk, az undok bérház udvarára képzeltem az otthoni fügefát. Most a belső vetítésen egymás mögött áll a két elképzelt fügefa, a bérház udvari, meg az otthoni igazi, de az is csak elképzelt már, mert kivágták. Van itt a mostani kertünkben egy csemetéje, remélem, nem fagyott ki ezen a goromba télen.
Kockacukrot török mozsárban. Nem tudom, lehetett-e porcukrot kapni, vagy csak pénzünk nem volt rá. A rézmozsár oldalán megzendül az ütő, közbekondul a Rókusi templom harangja, dél van. Szemben tejszínhabot vernek rézüstben, hosszúkás habverővel. A mienk rugóalakú. Nehéz vele bánni. Most cukrot török. Odabenn a konyhában répaszeletet pirít Ómika, a húsleves színét ezzel erősíti. A szag édeskés, a vele égő zsír nem jó szagú. Ómika felnéz, szemöldöke, szempillája ősz, kék szeme üres. Mögötte feltűnik Nagyika. Mosolyog, bár semmi oka rá. Gizi néni kérdő pillantását látom, fahangján megszólal, nem értem, mit mond.
A rádióban felhangzik a „Játék és muzsika tíz percben”. Egyszerre vágjuk rá, hogy ugyan, ez a Kardtánc. Hacsaturján. Hogy lehet ilyen könnyű feladatot kitalálni?

Nemsokára Húsvét. Az emlék-időben is, meg a valós időben is.
Kellemes ünnepet kívánok mindenkinek.

Apai ágon élt elődeinket legpontosabban ezzel a két szóval lehet meghatározni. Nem tudom, ezek a tulajdonságok velük születtek-e, vagy céltudatos önművelés eredményeként jöttek létre, minden esetre nagy szükségük volt azokban az időkben a túléléshez és a hivatásuk gyakorlásához. Nagyika hat testvére ugyanis mind tanító volt, és pedagógusokhoz mentek férjhez. Egy kivétel volt: Juci mama, akinek élete párja mozdonyvezető volt, a későbbi Öreg cimbora, a szelíd arcú, szép beszédű, szívesen mesélő bácsi, Ica kele édesapja.
Később elmondom, mire emlékszem vele kapcsolatban, de előbb folytatom, amit Nagyikáról elkezdtem.

SZORGALMAS VOLT

Az ő tanulmányai idején sem jegyekkel, hanem minősítéssel sorolták be a tanulókat a nem tantárgyi jellegű értékeléshez. Nagyika-kislányka  tanítóképzőben szerzett bizonyítványában ez áll: szorgalma – lankadatlan, írásbeli munkáinak külalakja – csinos. Háztartástanból ugyancsak jó jegyeket szerzett. Nem méltatlanul, mert később, Nagyika korában az ünnepi ebédeken is kitett magáért, húsleves, rántott csirke, majonézes saláta, kompót és madártej vagy bejgli készült a fatüzelésű sparhelten. Kipirulva, kötényben fogadott bennünket, aztán hamar átöltözött.
Szoba-konyhás lakást béreltek a Hétvezér utcában, nem volt benn se víz, se gáz, az udvari csapból hozták be kannákban a vizet, vödörben vitték ki a mosogatólét meg a mosdásból-mosásból származó szennyvizet egy udvari emésztőbe. Szemben a budi és a szerszámos kamra. Ez volt Nagyika élettere, meg egy kis kert a melléképületek háta mögött, a háziasszony jó szívén múlt, hogy ingyen használhatta. Termesztett zöldséget, vetett borsót, babot, retket, duggatott hagymát, állt egy öreg sárgabarack fa is a kicsi kertjében, nyári délutánokon alatta hímzett vagy pihent, közben a felhőket nézegette. Szeretett ábrándozni, gondolatban messzire menni a felhők társaságában. Persze, nem mondta meg, hova vágyik, soha nem adta volna ki magát. Tudtuk, vidámabb perceiben miért énekel operettdalokat, például a Csárdáskirálynő bohém részleteit: Lári-fári nem kell várni, frissen jó a csók… Másnap biztos meggyónta.
Ősz szálakkal vegyített sötét haját komolyan hátrafésülte, kicsi tömpe orra fölött egy bibircsókot viselt.  Amikor mosolygott, kilátszott a félbetört metszőfoga,  egy elhamarkodott diótörés áldozata. Bal karját nem tudta kiegyenesíteni. A könyöke tört el szülés közben, annyira hánykolódott, hogy alászorult, rosszul forrt össze, még egyszer eltörték, hogy rendesen összeillesszék, de a hosszú varrat és bütykös csonk mutatta, hogy vagy elszúrták, vagy nem lehetett az akkori műtéti technikák segítségével helyrehozni. Ezt a karját ha tehette, behajlította, könnyű táskát vagy szőttes szatyrot akasztott rá, ne lássa senki a gyengeségét.

KAPCSOLATOK

A ház lakói tanító néninek szólították. Az emeleti lakásban Sajtos Mancika talán rosszul gazdálkodott, gyakran kért kölcsön.-Tanító néni, répa meg gyökér kellene a bablevesbe, nem tudna adni egy-két szálat? Szombaton megyek a piacra, megadom. – Itt van Mancika a virágállvány alatt a kosárban, vegye el nyugodtan. Nagyika gondosan felírta az előszobában felakasztott jegyzetfüzetbe, hány szál zöldséggel tartozik a Mancika. Ha megadta, kihúzta a sort ceruzával, de látni lehetett, kinek miben segített. Például a Vasasék sokszor kértek öt-tíz forintot kenyérre, Sajtosék a gyerek cipőjének megcsináltatására kaptak kölcsön, mindennek nyoma maradt a papíron. Ezt az aprólékos elszámoltatást Nagyapa vezette be, mert Nagyika a jó szíve szerint  szétosztogatta volna a háztartását a kérincsélők között.
A leggyakoribb kéregetők persze mi voltunk, az unokái. Fagylaltra, kiflire, később, ahogy nagyobbak lettünk, cigarettára kunyeráltunk. Nagyapa nem szólt miatta, de látszott, hogy helyteleníti.
Vendégeket szinte soha nem fogadtak. Ez is csak most tűnik föl, ahogy visszaidézem a közös napjainkat. Természetesnek találtuk, hogy csak velünk érintkeznek, illetve a rokonokkal, például Gizi nénivel, ő Zsombón tanított, sokszor bejött hétvégeken színházba, hangversenyre. Nagyikával kettesben mentek operába, de még a  Fogadalmi Templomba is, ha egy híresebb Atya vagy főpap mondott misét, prédikált nagy ünnepeken. Ilyenkor elmentek  Ica keléékhez, összekapcsolták a Dóm-programot a Boldogasszony sugárúti látogatással. Itt élt együtt szépen berendezett, kulturált lakásban Nagyika nővére, Juci mama, aki sokszor volt apukánk pótanyja, velük Ica kele és a három férfi: keresztapám, Laci bácsi és H. Miklós.

ICA KELE

Ő is tanár volt, magyar-történelem szakos. Előbb tanítóképzőt végzett, onnan ment egyetemre. Évfolyamtársak voltak József Attilával. Kérdeztem, milyen volt a később nagy nevű költő. - Kifogástalanul öltözött csendes emberke volt – mondta keresztanyám. Meglepődtem, hogy emberkének nevezte. Mást nem mondott róla, igaz, nem faggattam tovább. Ica kele Weöres Sándort, Szentkuthy Miklóst, Rónay Györgyöt, Áprily Lajost, Vajthó Lászlót olvasta szívesen, és ötvenhat után sem tanított történelmet. Szakmai tekintélyét jelzi, hogy az akkori időkben furcsa kívánságát tiszteletben tartotta a gimnázium igazgatója, úgy osztotta el az órákat a tantestületben, hogy Ica kelének ne kelljen a meggyőződése és ízlése ellenére oktatni olyan tankönyvből, amivel nem értett egyet.
Ica kele lakása csuda szépen volt berendezve. Bordó cserépkályhájuk két szobát fűtött, az elsőben állt két jó nagy könyvszekrény, szemben kovácsolt vas állólámpa, kerek alacsony asztalka valami nagyon kecses vonalú ülőgarnitúrával, az eredeti bútorszövet szecessziós-magyaros mértéktartóan mintás volt, később húzatták át mogyoróbarna szövettel. A kicsi asztal megsérült a háborúban, egyik lába hiányzott, de azért megállt, ha nem bolygatták. Egyszer én löktem fel úgy, hogy leesett és összetört néhány arany szélű tányér, a bor kiömlött a szőnyegre, de ne gondolja senki, hogy kikaptam miatta.  –Már régen meg kellett volna csináltatni az asztal lábát,  a gyermek nem tehet  erről a kis balesetről… Milyen finom, milyen visszafogott emberek voltak az én keresztszüleim!
Karácsonyra mindig könyvet kaptam tőlük, mindig olyat, ami különösen érdekes volt és később emlékezetes maradt. Már a csomagolás is elbűvölt. Szép selyempapírban, szalaggal átkötve, a masniba illesztve kis fenyőág, rajta különlegesen finom szaloncukorral vagy kicsi szál színes gyertyával, annyira elütött az otthon megszokott egyszerűbb megoldásoktól.

A háború után nem sokkal keresztapámat B-listára tették. Nem taníthatott, mert mint német anyanyelvű fiatalembert, besorozták valami olyan alakulatba, ami a későbbiekben megbélyegző volt. Felmentették egy-két év múlva, azalatt kocsmában zongorázott és mikrofelvételeket készített az Anatómia alagsorában tárolt hullák sebeiről, egyebekről. Az orvostanhallgatók tankönyveit vagy a profok publikációit illusztrálták a fotóival.  Így keresett valami pénzt, ajándékra nem telt. Ezen az egy karácsonyon saját készítésű könyvet kaptam tőle: lefordította németből Bonsels Waldemár meseregényét, a Maya a méhecskét. Legépelte, rajzolt hozzá borítót, remélte, hogy tetszeni fog a történet. Nem tetszett, és ezt megmondtam neki. Szomorú lett az arca. Más könyvek: A két kicsi hód, Török Sándor könyve, a Kököjszi és Bobojsza, Móra Ferenc: Georgikon jelzik, milyen szellemiségben nevelődtem volna, ha engedelmesebb vagyok.
Juci mama és Laci bácsi, mint két szelíd galamb az udvari fél szobában húzódott meg. Széles rézkeretes ágyuk volt, ezen üldögéltek, mikor Juci mama elkészült a konyhai tennivalóival. Előbb halt meg, mint Laci bácsi. Valamilyen női rák vitte el. A korzón találkoztam vele utoljára. Most is emlékszem különös, lázasan csillogó barna szemére, más volt, távolibb a nézése, mint ahogy ismertem. Tapasztalatlan voltam, nem éreztem meg rajta az elmúlást.

Aki nem ismeri Vujicsics Tihamér örökbecsű operaparódiáját a kiterjedt Báthory-család  őstörténetéről, nem tudja a címmel együtt zengeni Ödönke siránkozását, miszerint a nagy elődök története egyáltalán nem érdekli, viszont az éjszakai tóparton ezrével kuruttyoló békák annál inkább. Nálunk most tavaszodik, ha igaz, nincs még itt a békák ideje, ezért tessék tovább olvasni apai ágon élt őseinkről, akik legalább annyian voltak, mint a Báthoryak.
Nehéz feladat írni róluk, csak néhányukkal találkoztam. L. nagyapáról a Mesélni valakiről fejezetben megemlékeztem.  Nagyika testvérei és unokahúgai:  Ica kele, Klára néni, Juci mama, Laci bácsi, Gizi néni a közelebbről ismertek, sokan maradtak a Felvidéken, Nagybányán, Ungváron, Munkácson és Balassagyarmaton, a háború elsodorta őket.
Megmaradt viszont nagyon sok irat és dokumentum, amiből rekonstruálható a L.család eredete, találkozása a Rónaiakkal, vándorlásuk az országban, hogy a háború után egyszer csak a Tisza partján telepedjenek le. Elsőnek Édesapánk jött ide egyetemre, összeházasodtak Anyuval, ide hívta Csepelről L. nagyapát és Nagyikát, aztán jött Balassagyarmatról Ica kele a férjével és a szüleivel, aztán jött Gizi néni Magyarnándorból Zsombóra tanítani, aztán jött Klára néni Pestről, szintén tanítani a Rókusi iskolába, aztán jött H. Miklós mint kisgyerek Ica keléhez, szépen összegyűlt Apu rokonsága, bár neki magának nem volt testvére. Kicsi korában sokat időzött Juci mamáéknál előbb Munkácson, aztán Balassagyarmaton. Ica kele úgy bánt vele, mint öccsével.

RÓNAI MARGIT EMLÉKEZETE

Nagyika  a tanítóképzőt a Szatmári Iskolanővérek zárdájában végezte el, megvannak a bizonyítványai. Első éves korában, amikor éppen 15 éves volt, minden tárgyból megbukott, kivéve az éneket. Egy jóval később írott életrajzában felpanaszolta: „szüleim 15 éves koromban férjhez adtak L. Ernő tanítóhoz.” L. Ernő tíz évvel idősebb volt nála, huszonöt éves fiatal férfi, ereje teljében. Szegény Nagyika-kislányka, mennyire iszonyodhatott a helyzettől. Egyetlen fegyvere maradt, a dac. Nem tanulok! a 16 éves L. Ernőné néhány tárgyból javított, a diplomájában már egész jó jegyeket találunk. Legjobb egészségtanból és énekből. A zene, az egyházi és a korabeli könnyűzene, a hallgatók és magyar nóták nyújtottak lelki vigaszt a számára. Itt van egy kézzel írott életrajzi beszámolója, amiben zeneszerzői pályafutásának dokumentumait is felsorolja.
1910 és 1948 között többször költöztek.  Majdnem minden tanévben máshol tanítottak, hogy miért, nem tudom. Egyszer kérdeztem Aput, mit tud erről. Valami olyat válaszolt, hogy akkoriban a minisztérium az állami tanítókat ide-oda helyezte, a kántortanítókat viszont az egyház fogadta fel pályázati úton. Nagyapa állami tanító volt,  véletlen szerencse érte, ha olyan faluba küldték, ahová kántor is kellett.  Ha olyan lakást kaptak, ahol nem lett volna jó helye a gyereknek, a kisfiú Apunak, Juci mama (Nagyika nővére) gondjaira bízták. Apukánk ezért is, néhány évet járt egy-egy iskolába, végül internátusba került, és Csongrádon érettségizett. Ezt csak zárójelben jegyzem meg, nem akarok erre kitérni.
Nagyikáék mindannyiszor költöztették magukkal állandó társukat, az öreg harmóniumot, amin a  zeneszerzésen túl, akár az osztályteremben is lehetett Isten dicsőségét zengeni. Nagyika nagyon vallásos volt. Minden parancsot, minden előírást szem előtt tartott, böjtölt, imádkozott az akkori szokások szerint, számon tartotta, hány „búcsú” kell a lelki üdvösségének eléréséhez, ehhez az egyház számára pénzbeli adományokat éppúgy juttatott, mint nap közbeni fohászokat, mindenféle imádságokat, amiknek a végére odanyomtatták az imakönyvben, hány napi búcsúval ér föl. Én magam sem értem kristálytisztán, mit jelentenek ezek a búcsúk, elég, hogy neki nagyon fontos volt mindez, ezek révén tartotta meg lelki egyensúlyát és önbecsülését.

SZAKSZERVEZET, BÉKEKÖLCSÖN, NAPKÖZI

Nagyika iratai között ilyen furcsa dokumentumok is fennmaradtak, mint például „Bizonyítvány szakszervezeti tanfolyamok hallgatói részére”. Légó, orosz nyelv és szaktárgyi énektanfolyamot végzett az ötvenes években. A légó az légvédelem, ha nem tudná valaki. Kilenc kis cetli igazolja, hogy békekölcsönt is jegyzett. Ötven-száz forintokat adott vissza az államnak. Sok pénz volt az akkoriban, amikor egy kifli húsz fillérbe, egy fagyi ötven fillérbe került.
-Nagyika, tessék adni egy fagyira valót! – Nagyika előszedte kicsi fekete pénztárcáját,  és kiguberálta a filléreket. Soha nem tagadta meg a kérésünket. Egyszerűen nem tudott nemet mondani.
A Rókusi iskolában napközit vezetett. Arany életem volt mellette, mert én is hozzá jártam napközibe. A délutáni uzsonnához kétkilós kenyereket hoztunk a Feltámadás utca sarkán nyílt népboltból, kézfelnyújtással szavazta meg a napközi népe, aznap mit hozzunk a kenyérhez. Lehetett választani zsír, kristálycukor, Hóvirág sajt és sűrített lekvár között. Ez utóbbit fadobozból mérték ki hosszúkás darabokban, éppen ráillett egy vékony szelet  kenyérre.   Persze, kierőszakoltam, hogy gyakran mehessek el a napköziből uzsonnáért.  Drága Nagyikánk nem tudott fegyelmet tartani. Zsibongtunk, zajongtunk, össze-vissza szaladgáltunk a padok között, mondanom sem kell, én voltam a legrosszabb. De sok keserves percet okoztam neki!
Nem érdemeltem meg, hogy elvigyen magával nyaralni. Pedig elvitt, befizetett egy szobát Parádóhután, a parasztház többi helyiségét Klára nénim bérelte az unokatestvéreim és anyjuk számára. Iszonyú jókat kirándultunk, hegyet másztunk, savas és vasas forrásokhoz mentünk vízért, gombásztunk, megsütöttük a szárizíkkel fűtött sparhelton, hogy bírtuk a meleget, nem is  tudom. Nagyika minden este elküldött tejért. A faluba kellett lemenni, friss fejésből kaptunk, reggelre vastag tejszín gyűlt össze rajta.
Nagymamám  szeretett bölcs mondásokat idézni. Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. Minden éremnek két oldala van. A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Nyomtató lónak nem kötik be a száját. Lassan járj, tovább érsz. Többet ésszel, mint erővel. Isten nem ver bottal. Egész közhelyszótárt lehetne összeállítani a gondolataiból, ezek a mondások a megélt élethelyzeteit foglalták keretbe, és a gondolkodás összegzésének számítottak. Hát így. Nem olvasott túl sokat. Az újságban nem bízott. Például, amikor hírt adtak Gagarin űrrepüléséről, azt kérdezte: -Te mindent elhiszel, amit az újságok írnak? Könyvek közül csak A szentek életét láttam a kezében. A szentek voltak a példaképei, nagyon vigyázott, ne kövessen el bűnt, még bocsánatos bűnt sem. A naplóját is Isten dicsőségére írta, havonta megköszönte Isten kegyelmét és gondoskodását. Írásban. Neki ez nagyon fontos volt. Állandóan úgy élt és írt, mintha valaki figyelte volna, helyesen cselekszik-e. Mikor lazított, fogalmam sincs. Nem játszottak, nem kártyáztak. - A kártya az ördög bibliája- ezt mondta Nagyika is, meg Nagyapa is.
Annyi derűs percet, boldog időszakot éltünk meg velük. Miért nem ezek jutnak eszembe?

„Mesélni valakiről azt jelenti, hogy nem nyugszunk bele, hogy nincs - - - a nincsébe - - - „emlékezés: a rombolás ellenfele”, írja Balassa, idézi Vasadi. Halottról - - - élettelenről - - - nem lehet mesélni - - - Vagy fordítva: a mesélés újradefiniálja a halált - - - a halottságot - - - A mesélés túlnő rajtunk - - - A szó nagyobb, mint amit jelöl - - - elég - elég, hát hiszen! - - - Wittgenstein is meghalt.” (Esterházy Péter az ÉS-ben egy közeli barátja haláláról írt, ebből van az idézet. A mű címe: „Esti Kornél” 2. Semmi Mátyás. És, 2010. jan. 11.)
Megnéztem, mit tud Wittgenstein.  Tractatusa hét fő tétel köré épül:
1. A világ mindaz, aminek esete fennáll.
2. Aminek esete fennáll, a tény, nem más, mint a körülmények megléte.
3. A tények logikai képe a gondolat.
4. A gondolat értelemmel bíró kijelentés.
5. Minden kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye.
6. Az igazságfüggvény általános formája a következő: [`p,`x, N(`x )].
7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

KÖRÜLMÉNYEK ÉS IGAZSÁGOK

Minden olyan hiteles volt. A petrofor a  nyáron nem használt tűzhely mellett, a kredenc a konyha ablaka alatt, oda tolva egy dívány, ezen aludt Nagyika ebéd után. Ha mellé ültem, mesélni kezdett: - Sokan voltunk testvérek. Az ujjain számolta: - Volt  Menyus,  Gyula, aztán Mária, Kató, Juci, én: Margit, meg a legkisebb, Gizike. Édesanyám nemesi származású volt. Hevesben voltak birtokaik. -Hogy hívták Nagyika édesanyját? – Kis- és Nagytárkányi Tárczay Tárczy Erzsébet. Méltósággal ejtette ki anyja nevét, neveit, aztán szorosra zárta az ajkát.
Átnéztem nemrég a nagyszüleim megmaradt iratait, részben azért, hogy ezt a beszámolót megírhassam.  Tényeket közölhessek. Nagyika édesapja, (tehát egyik dédapám) halotti anyakönyvi kivonata szerint 1919. jun. 9-én hunyt el. Családi és utóneve, állása (foglalkozása) lakhelye: Rónai János, nyug. mozdonyvezető Csap. Vallása gkath. Életkora 62 év, házastársa családi és utóneve Tárczy Erzsébet, szüleinek családi és utóneve ismeretlen. Ismeretlen. A halál oka tüdősorvadás. Bizonyítom, hogy ez a kivonat a csapi anyakönyvi kerület halotti anyakönyvével szó szerint megegyezik.  Kelt Csap 1919. július 3. Bejelentő Rónai Gizella.
Ez azért furcsa, nem? Szegény Nagyikánk báróságot adományozott ismeretlen eredetű anyjának, tudjuk, a szeretet határtalan. De nagyapja is, az idősebb Jan Roman, aki Rónaira magyarosította nevét, ugyancsak a mesék birodalmában létezett?  Ezt nem hiszem el. Vagy az irat pontatlan, vagy Csap és Ungvár között elveszett egy öregember, akinek létezéséről jobb volt nem tudni a később kialakult felvidéki viszonyok között.

UNGVÁRTÓL NAGYBÁNYÁIG ÉS TOVÁBB

Nagyapáék kevesebben voltak, viszont nagyon hányatott életük volt. Ők is felvidékiek, Nagybányáról és környékéről valók. A harmincas évek elején a zsidótörvények miatt mindenkinek igazolnia kellett a származását. Nagyapa igazolni tudta magát. Megőriztek egy rakás dokumentumot, születési anyakönyvi kivonatokat, életrajzokat, fényképeket és házasságleveleket. A legmesszebbre vezet visszafelé az időben  Marianek Anna szépanyám házasságlevele, amin egy széljegyzet szerint visszatért egyháza kebelébe. Hol lehetett Marianek Anna ezt megelőzően? Ki volt, aki miatt kitért? Aztán visszatért? Felsőbányán született, ma Nagybánya egyik kerülete, ahogyan Kapnikbánya is, Nagyapa szülőhelye. Az ő szülei - L. Géza és Petróczy Lujza - nagyon egyszerű emberek voltak. Géza ükapa kovács mester volt, műhelye mellett Lujza ükanya pálinkakimérést üzemeltetett a kocsisok számára egészen addig, amíg a románok meg nem kapták Nagybányát, és őseim „hazátlanok” lettek. Ekkor fogadta be őket a vészterhes idők alatt Nagyika és L.Ernő nagyapánk, már itt Magyarországon. Nyilatkozatot tettek, hogy el tudják tartani idős szüleiket. Erdély visszacsatolásakor visszament a két öreg Nagybányára, tovább nincs hír róluk. Van illetve volt  nagyapának egy bátyja,  Lajos bácsi, füves ember és vajákos gyógyító, ő lehetett a pártfogójuk akkoriban. Régen meghalt, kábé 130 éves lenne most.
Nagyapa hívő volt, az utolsó betűig betartotta az egyház előírásait. Tanítóként nagy súlyt helyezett a betűvetés és az alapfokú számolási tudományok gyakorlása mellett a kisgyerekek áhítatának, tiszta lelkének ápolására. Egyházi énekeskönyvek szerzőjeként jegyzik a romániai magyar nyelvű kiadványok listájában. Ma már furcsának találom, ahogyan gondolkodott.
Egyszer azt mondta: -József Attila istentelen költő volt. – Miért, Nagyapa? – Azt írta egy szerelmes versében, hogy ’Krisztust veszítene el bokád’. Most a tankönyvekbe beveszik az ilyen verseket! – így dohogott. Lehet, rosszul ítélem meg, de ez a verssor nem blaszfémia.
Máskor példának állította elénk Szentirmay Ernát és húgát. Velünk egyidősek voltak, de olyan méltóságosan viselkedtek, mint két grófnő. Sótlan, mosolytalan lényükkel nem szimpatizáltam, Nagyapa viszont kedvelte őket, mert minden litánián részt vettek, és zongoraórán jól teljesítettek. Mi testvérek, örökké viháncoltunk, nem vettük komolyan az öregek intelmeit, meg aztán egyikünk sem kapta az ő nevét… Erna. Brr.
Emlékszem még, lassan csoszogva járt. Vászonszatyorral döcögött a piacra bevásárolni, ott ment el mindig a házunk előtt. Ha most látnám meg, átszaladnék hozzá a túloldalra. Nagyapácska, bocsánatot kérek minden éretlenségemért!

Wittgenstein hét tétele igazolást nyert.

Említettem már a Zsuzsika fejezetben, hogy az ötvenes években idegen nyelv szakosnak lenni eleve gyanús volt. A tudástöbblet ingerelte a hatalomra került képzetlen embereket, a „munkáshatalom” eleinte rejtett, majd nyílt értelmiségellenességnek adott teret. Az ötvenes években napirenden voltak a feljelentések, vádaskodások, házkutatások. Az ÁVH éberségre határtalan volt.
Ebben a légkörben az ősök jobbnak látták elrejteni a veszélyesnek gondolt, de értéket képviselő könyveket, meg a számukra fontos lenyomatokat, pl. a keresztény kurzus kiadványait, olasz, francia és német szépirodalmat, térképeket, levelezést a háború előttről nyugati barátokkal, volt tanítványokkal. Elrejtették Apu nyelvészeti kutatásának dokumentumait: a cédulákat, amiken egy-egy olasz jövevényszó bejövetelének útját követte, közvetítő nyelveket tételezett fel, példamondatokat írt össze. Szerette volna rendezni, de nem jutott rá ideje. (Az ember gondolkodásán nyomot hagynak az olvasmányai, Aput is jól lehetett követni ebből a szempontból. Saját könyveit gondosan sorszámozta, teljes nevét bejegyezte az első oldalra, szerzők és műfajok tarka furcsasággal követték egymást aszerint, hogy érdeklődése merre fordult, vagy mi kötötte le hosszabb ideig.)
Még 47-ben vagy 48-ban, a fordulat évében, mikor Rákosi könyvben is kiadta, hogy a nép legyőzte a reakciósok  tudományát, az ősök csináltattak egy gurulóajtós könyvszekrényt.  Pontosan a középső szoba ablaka alá illett, fehérre festették, faragott díszei voltak, ahogy az ablakkeretnek, első ránézésre a keret folytatásának látszott. Az avatatlan szemek elöl elzárva itt tartották a gyanúsnak vélhető könyveket, akkoriban több a fekete listán volt közülük. (A polgári írók, Herczeg Ferenc, Ambrus Zoltán, Makkai Sándor, Fekete István néhány regénye, Emőd Tamás stb.)
Már egyetemre jártam, amikor kivett egy könyvet a fölső polcról, és megmutatta: ilyenekből lehet baj. Homokszín vászonkötésen, püspöklila betűkkel ez állt: Fabiola. ( A regényben  ókeresztény nő a római katakombákban bujkál, hitét védi, másokban erősíti a hitet, majd vértanúhalált hal. Révay József szerint nincs művészi értéke, jól lehúzta N. Wiseman művét a Nyugat 1921. 2. számában. Atyuskánkat ez nem érdekelte.)  Fabiola az ő számára az erkölcsi szilárdságot sugalló példakép volt, történetét eltette, őrizte mint szellemi vagyonát.
Furcsa ellentmondásnak tűnik, de megtalálta a közösséget Bovarynéval is. A könyv ott volt kincsei között, felemelte, úgy mutatta: „Bovaryné én vagyok”. Természetesen ez Flaubert elhíresült mondata, de abban a szituációban Apu saját magára vonatkoztatta. Ritkán engedett magához ennyire közel. Megértettem, hogy persze nem mint „bukott nőt”, hanem a  cselekvési szabadságra, térre vágyó embert látja sorsközösségben önmagával Bovary Emmában. Mikor ez a jelenet lezajlott, már a korlátai között próbálta megtalálni a szabadságot.
A „titkos iratok”, azaz a nyelvelemző cédulák is az ő kitörési pontjainak számíthattak volna. Történt, hogy egy téli estén a fűtetlen középsőben kirakta a papírjait, talán éppen írni kezdett, amikor Ómika a botjával verdesni kezdte a padlót. Így jelezte, hogy mondani akar valamit. Apu benyitott hozzá, én éppen a konyhából hallottam a beszélgetés töredékeit. Ómika leküldte fát aprítani a kamrába, mert a tűz kialudni készült a cserépkályhában. Rosszkor jött az utasítás, szegény apánk bevágta maga mögött az előszobaajtót, lecsörtetett a lépcsőn, közben torka szakadtából üvöltötte: „Az Isten bassza meg ezt a kurva házat! Hogy baszná meg az a kurva Úristen!” Közben eltűnt a kamrában, a csukott ajtón keresztül hallatszott, milyen tompa puffanásokkal veri széjjel a hasábfát.
Nem volt lázadó ember.

A KSH GYŰRŰJE

Iskolája 1952-ben a KSH felügyelete alá került, neve Közgazdasági Technikum Statisztikai Tagozatra változott. Az 1955/56-os tanévben Kőrösy József nevét vette fel, de nagyon sokáig Stati volt a városi köznyelvben, sőt a KSH-ban is Statinak emlegették. A KSH 1972-ig gyakorolta a szakmai felügyeletet, éppen ebben az évben tanított 35. esztendeje Édesapánk ugyanabban az iskolában. Tanítási szolgálatáról a KSH arany pecsétgyűrűvel emlékezett meg. Amikor az intézmény visszakerült az oktatási minisztériumhoz, az ágazati szakismeretek köre a számvitel, a pénzügy, a külkereskedelem, a gép-gyorsíró és az idegen nyelv volt, sőt két évvel később az iskola a kereskedelmi tagozattal bővült. Nem volt már szükség a mi apánk ezermesteri segítségére sem, bár ez után még tizenöt évig óraadó volt, vezette az iskola természetjáró szakosztályát, tájfutó állomásokon ügyelt, Vetyeháton vagy a Maty-érnél teljesített szolgálatot.
Nyughatatlan természetét és kifogyhatatlan érdeklődését idős korára helytörténészkedéssel csillapította. Akkortájt elég sok eredményes helytörténeti kutatást végzett és jó kapcsolatokat épített ki a múzeummal. Amikor a Somogyi könyvtárt a múzeumból az egyetem új szárnyába költöztették, nagy fegyverténnyel vívta ki a kartársai elismerését. Megszervezte, hogy a Somogyi könyvtár régi kovácsolt vas csigalépcsőjét és galériáját megkapja a Stati könyvtára, ahol évtizedekig ő volt a könyvtár őre és szerzeményezője. A Kőrösy honlapján most is megtalálható a könyvtárról néhány fotó a régi berendezéssel (itt: http://www.korosy.hu/galery) Az „Iskolaképek” albumhoz kell odakattogni. Ha az oldalt kinyitottad, a tanári szobában a régi szekrényét is láthatod, balról a harmadik. Lelki beteg lett, amikor át kellett adnia, mert  megértette, hogy nincs már helye a megfiatalodott tantestületben.

Milyen jó, hogy kitalálta valaki ezt a blog-műfajt. Arról írok, amiről akarok, úgy, ahogyan jól esik,  és az olvassa, akit érdekel. Még az öccsök, húgok, unokák sem mindig fogják az adást: családtörténetet nehéz lenne elbeszélni narratív elemek nélkül, ugyanakkor a szövegnek nincs köze a szépirodalomhoz, csak néhány pillanatot rögzít elődeink életéből. Van egy ősi parancs: „és beszéld el fiadnak”.  Kényszerít, hogy továbbadjam, amit tudok a régiekről, eszményeikről, értékrendjükről.

TEKINTÉLYES ÍRÓASZTALA VOLT

Titkokat rejtett? Csak a középső, nyikorgó fiókba nyúlhattunk ollóért, vonalzóért, lopva dohányért, cigarettatöltőért.
A bal oldali fiókok őrzője nincs velünk.  Jobbról Anyu birodalmát nemrégen átnéztük.  Amíg van hely a házban, minden fotó, minden régi igazolvány, az unokák rajzai, képeslapok és levelek ott maradnak, ahol voltak. Az ígéret szerint. Vajon, ki fogja kidobni a hátramaradottak közül a hadifogságban keletkezett személyes iratok maradékait, a későbbi természetjárós térképeket, fényképeket, önéletrajz-fogalmazványokat, tanfolyami bizonyítványokat és sok  pedagógus-relikviát?
Ezen töprengtem, mialatt Edittel kinyitottuk a bal oldali fiókokat szép sorjában, fölülről kezdve. A legfelső fiókban tartotta Apu régebben a táskaírógépet. Elhelyezte ügyesen, kis mélyedést vágatott a fiók oldalába, hogy elegendő legyen kihúzni a fiókot, kinyitni az írógépet, és lehessen gépelni csak úgy oldalra fordulva mindenféle ügyiratot, újságcikket, levelet vagy visszaemlékezést. Az írógép már nincsen meg. Nem baj, tudjuk, mennyi gondolatot fogalmazott meg rajta édes jó Apánk.  A helyén új kiadású történelmi térképek, iskolás korából Kogutowitz- kiadású vékony atlasz (ugyan, ki tudja ma már, ki volt Kogutowitz, és milyen értékes, ami tőle származik?), képes levelezőlapok csak úgy oda dobálva, vonalzók, szerszámok hátul, néhány csavarhúzó ha van  belőlük, sokat mondok.

BIZONYÍTÉKOK

Lejjebb a hadifogságból megmaradt feljegyzések fekszenek. Amíg Apu élt, jóval többet őrzött ezekből. Tábori lapokon adott hírt a mindennapjairól, a hadifogoly-tábor lélekölő napirendjéről, ami a semmittevést osztotta napi szakaszokra étkezésekkel, ritka eltávozásokkal, saját ötlete nyomán és táborvezetői engedéllyel  szervezett nyelvtanfolyamokkal. Csak hogy taníthasson, hogy ne acsarkodjanak egymásra az összezárt emberek, hogy addig is, amíg elhatározzák magukat a hatalmak, mi legyen a németekkel szövetséges magyar hadsereg elfogott katonáival, ne őrüljenek bele az unalomba és a hiába való vágyakozásba. Anyukánk sokszor elmesélte, hogy a hadifogságból franciául leveleztek Édesapánkkal, hogy a tábori cenzúra lehetőleg ne értsen belőle semmit, vagy legalábbis keveset.  Csak ami a napi életről szólt, azt keverte magyarral, néha némettel, mert németül nem tudott nagyon jól. Ezek a levelek, tábori lapok most nincsenek a helyükön. Nem találtuk meg.
Véletlenül megmaradt Anyunak egy Érsekújvárra címzett lapja. Arról küldött értesítést, hogy elindultunk Ibafára. Apuék Érsekújvárról Unnába kerültek, oda irányították a vagont a harctér helyett, tehát nem az orosz határ felé, hogy bevessék őket a második ukrán front ellen.
Lehet, életben maradásuk ennek köszönhető. Az unnai táborban a hadifoglyok Aputól  tanultak olaszul és franciául. Hosszú listára jegyezte föl a hallgatók nevét, születési évét, foglalkozását, otthoni lakáscímét - a kimutatás jelenléti ívként is szolgált -, a nevek melletti kockákban jelek őrzik a részvétel idejét és gyakoriságát. Kitehetném ide a feljegyzés fotóját, hogy mindenki lássa, hogyan küzdött Édesapánk azért, hogy megőrizze a tudását és karban tartsa szellemi mozgékonyságát.
Hadifogoly-életük minden mozzanatát dokumentálta. Egyszerű könyvelést vezetett a bevételeiről és a kiadásairól. A bevételek fő forrása a zsold, kapott pénzt itthonról is, postán (!), többször szerepel a kis összegek mellett ez a szó: ajándék. Azt gondolom, a tandíj eufémisztikus megnevezése volt. A kiadások között konzervnyitó, szappan, cipőfűző, fűszer, tejföl, egyéb élelmiszerek szerepelnek a felsorolásban. Az árak is: húsz fillér, nyolcvan fillér, egy üveg sör hatvan fillér, cigaretta is néhányszor, talán a többi cigit  ellátmányként kapta, erős dohányos volt.
1945 karácsonyára szabadságot kért a táborvezetőtől. Kért? Könyörgött. Megírta a kérvényt németül is, franciául is. Kérvényét beadta négy-öt naponként, nem lehetett biztos benne, hogy megkapja a főtiszt. Végül, egyik beadványának hátlapján rövid válasz olvasható: „Kérése nem teljesíthető.” Dátum, aláírás. És akkor megszökött.  Hosszú csomagolópapír-darabkán írta egymás alá az állomások nevét, amin a vonatuk átdöcögött. Unna Westfália tartományban, a háború végén angol-amerikai fennhatóság alatt állt. A szökevények amint kijöttek a nyugati övezetből, az oroszok által elfoglalt területekre jutottak. Életveszélyes vállalkozás volt, még arra is számíthatott, hogy a győztesek  szó nélkül agyonlövik. Több hónapon át utazott két bajtársával, bujkálva, irányokat váltogatva, egyik vonatra fel, másikról le, egyetlen célja volt: hazajutni. Hazajutni a feleségéhez és a kisgyerekeihez. Hűség és  szeretet vezérelte.

A HARMADIK FIÓK

Édesapánk, a ti Apókátok életének másik felét az iskola jelentette. Nemcsak a gyerekek és a tanítás maga, hanem a karbantartás, a kirándulások szervezése, a tanulószobai ügyelet és más apró-cseprő dolgok, amik nagyon lekötötték, és fiatal éveiben fogant terveinek megvalósításában akadályozták. Szép álom maradt a doktori disszertáció az olasz jövevényszavakról , nem lett belőle repülőmodellező versenyző sem, bár emlékszem egy kész repülőjére, amit erős fényes anyagból és vékony fapálcikákból szerkesztett össze, lombfűrésszel vágta ki a repülő testét és farok részét, szóval, meg volt csinálva rendesen, még repült is megfelelő légáramlaton, de versenyre nem tudta vinni, annyira nem volt tökéletes. Egyre jobban megvalósítható szenvedélye lett viszont a természetjárás. A harmadik fiókban őrizte a számtalan túrán készült fényképeket, a túratársakhoz kapcsolódó emlékeket, jelvényeket, apróságokat, túravezetői felkészülésének dokumentumait, sőt, az iskolai események, ünnepélyek emlékeit, például kis selyemzászlót, nagyon sok jelvényt,  különös alakú köveket,  csak néhányat, mert a legtöbbet egy zöld katonai ládában tartotta, ezeket beépítettük a kertben lenn a kis emlékdombjukba.
Képeslapok, levelek és más írásos anyagok társultak a fentiekhez. Ha vele együtt szedegettük volna ki a félretett tárgyakat, mindegyikről megmondta volna, mihez kapcsolódik, miért őrzi, ki vagy mi jut eszébe róla. Amíg élt, elmulasztottuk a kérdezősködést. Ő pedig szerényen és bölcsen hallgatott, nem terhelt senkit az élményeivel.
Hamar elköltöztünk otthonról, egyre kevesebb alkalmunk volt együtt túrázni. Nyaranta egyszer-kétszer feljöttek Pestre, ilyenkor elmentünk velük vagy múzeumba, vagy a Pálvölgyi cseppkőbarlangba, a budai hegyekbe, szóval nem messzire. Apu előadásokat tartott a természetjáró szövetségben, mert idő közben aranyjelvényes túravezető lett, végigjárta az országos kéket, gyűjtötte a Tájak-Korok-Múzeumok pecsétjeit, minden várba, minden csúcsra felmászott. Tagja lett a Társadalmi Erdei Szolgálatnak is, be tudok számolni egy esetről, aminek tanúja voltam.

ERDEI ÖSVÉNYEN A KOPÁR CSÁRDA KÖRÜL

Minden túrára felkészült nemcsak az útvonal kijelölésével és az időméréssel, hanem a túra közben fellelhető képződmények, sziklák, növények felismerésére is. Szerette a Pilist, foglalkozott a földrajzával. „A Dunakanyar által körbeölelt hegységet általában mindenki Pilisként emlegeti, holott legismertebb részeinek mindegyike (a Dobogókő, a Prédikálószék, a Vadálló-kövek, a Rám-szakadék stb.) földtörténetileg – és ebből fakadóan jobbára ökológiailag is – a Visegrádi-hegység területéhez tartozik.
A Pilist és a Visegrádi-hegységet a Pomázt Esztergommal összekötő egyenes mentén húzódó Dera- és Szentlélek-patakok völgye választja el egymástól. Szigorúan véve az ettől délnyugatra eső terület a Pilis-hegység.”
Részletesen ismertette a gyerekekkel, velünk is, nem kioktatva, inkább elmesélve ilyenformán: „ A Pilis évezredek óta lakott, és az itt élő ember folyamatosan felhasználta az erdő fáit. Az erdők helyén nagy kiterjedésű rétek, kaszálók jöttek létre, de ezeken is olyan értékes növényfajok találhatók, mint a hegyi tarsóka vagy az árvalányhaj. A sekélyebb termőrétegű területeket sziklagyepek fedik, itt fokozottan védett magyarföldi husáng, magyar gurgolya és rózsás kövirózsa él. A sziklagyepek mellett sajmeggyes karsztbokorerdők húzódnak, gyepszintjükön sallangvirággal és kosborokkal. A virágos kőrissel elegyes mészkedvelő tölgyesek szélén és tisztásain fekete kökörcsin, és többféle kosbor díszlik, tarka, bodzaszagú, hússzínű ujjaskosbor stb.)”
Kirándulásainkon minden bokrot, minden növényt szemügyre vettünk. A Kopár Csárda fölötti jelzett úton jártunk, éppen árvalányhaj virágzott a kopáros részeken. Védett növény, mondta, mire az eszmei értékéről szólt volna, észre vett egy fiatal párt, amint az útról letérve árvalányhajat tépegetnek csokorba. Odalépett hozzájuk, és a zubbonya gallérját kifordítva megmutatta a jelvényt, amivel bizonyította, hogy a Társadalmi Erdei Szolgálat munkatársa. Távolabbról néztük, mire megy velük. Úgy látszott, megértették az idős természetvédő érveit, mert eldobták a zsákmányukat, és visszaléptek az ösvényre.
Szomorú volt a pillantása, amikor csatlakozott hozzánk. Tudta, hogy nem győzött, csak segített. Talán.

(Később folytatom, mennyi mindennel foglalkozott még „szabadlábon”.)

Itt egy OFF a saját blogomba. Nem tudok máshol eleget tenni a felkérésnek, jóllehet a deviánsok között kizárólag a családomnak van helye. A filmnézőke pedig, mivel őszinte, akkor is rólam fog szólni, ha nem akarom.

Júlia és a szellemek (Fellini, 1965) Megtudtam valamit, amiről nem akartam tudni. Azóta nagy tudomásulvevő vagyok.
Zongoralecke (R. Jane Cumpin, 1993/94) Mindenféle díjakat kapott az ausztrál - új-zélandi - francia film, Goldent, Oscart, még mást is. Egy néma nő kislányával és egyedüli kifejezőeszközével, a zongorájával Új-Zélandra kényszerül, férjhez, egy bunkóhoz, majd egy másik bunkó veszi kezelésbe, ő meg zongoraórákat ad neki, kapcsolatuk szenvedélyesre változik. Amiből kiderül, hogy álomvágyak is teljesülhetnek, de sose úgy, ahogy vártuk.
Ragtime (R. Milos Forman, könyv Doctorow regényéből, 1981) Mindenki érvényesül a maga módján, az aljasok és a bűnözők is. Szerencsére a fekete zongorista - H.E. Rollins - vele azonosulni lehet, legyőzi az előítéleteket és király lesz. Egy időre. Azért sokat sírtam ezen a filmen.
Mongol (R. Szergej Bodrov, 2007) Kazah - mongol - német - orosz koprodukcióban készült. Temüdzsin, a későbbi Dzsingisz kán gyermekéveiről és fiatalkori számkivetettségéről szól, a történelmi háttérben a mongol törzsek egymás ellen fordulnak, vezetőik kijátsszák egymást, némi gyilkolászástól sem riadnak vissza, különösen érdekes, hogy DVD-n nézem, a szomszéd szobából viszont behallatszik a tévéhíradó…
Egy gésa emlékiratai (R. Marsall, könyv A. Golden regényéből,2005) Lenyűgözött, pedig olvastam már előbb. A meseszövés, a ruhák, a szokások, a viszonyok, a kitartó, nem piszkolódó vágy ki után, mi után? Csak megerősített abban, amit eddig is tudtam.
Szentivánéji álom (R. Michael Hoffman, Shakespeare örökbecsűje után, évszám nem érdekes)DVD-n kaptam valakitől, amint megnéztem, ezt írtam neki:
„Szia, megnéztem a filmet. Nagyon szép mese gyönyörű ruhákkal és mesés
díszletekkel, de különös élményt a szöveg adott. Természetesen
bekapcsoltam a magyar szinkront, mert nem tudok angolul, és egyidejűleg
a szövegaláírást is néztem, mert tompán hallom a hangszórót. És képzeld:
a szinkront Nádasdy Ádám szövege adta, de az aláírás Arany János
fordítása volt. Nemhogy nem zavart, hanem egyenesen sírva fakadtam a
gyönyörűségtől, amiért kivételesen gazdag nyelvi élményben volt részem. Köszönöm!
A betétjáték szövegét gyerekkoromban kívülről fújtam, Puck akartam lenni, mert ravasz és okos, de csak néző meg olvasó lettem sajnos.”

Régen a gázt gyárakban állították elő vastag szénből mindenféle bonyolult eljárással, és nagy tornyokban tárolták. Onnan engedték vezetékeken a háztartásokba, ez volt a városi gáz. Inkább csak a „takaréktűzhely” működtetésére használták, egyszerűbben szólva, főztek a gázsparhelten. Gázkandallót elegáns éttermekbe vagy középületekbe, például Kováts nagyapánk igazgatói irodájába állítottak be. A lakások fűtését fás vagy szenes kályhákkal oldották meg.

Mi koksszal fűtöttünk, a Gázgyárból kaptuk, ahol Sárika nagynénink főkönyvelő volt, és bizonyos kedvezménnyel jutott hozzá.  Amíg Ómika élt, naponta bejártam a gyárba, velem küldte a meleg ebédet Sárikának. Egy vesszőkosárba kispárnát tett, rá újságpapírba csomagolt csavaros fedelű edényekben a főtt ételt, arra megint kispárnát, konyharuhával takarta le. A templom előtt felszálltam a villamosra, a Gázgyárig utaztam. Nyáron nyitott peronú kocsik közlekedtek, aki utoljára szállt föl, felhúzta és beriglizte maga mögött az idomvasakból hegesztett, barnára festett rácsos ajtót. A kalauznál kellett jegyet venni, nagy lyukasztóval jelölte a napot és az időpontot. Volt szakaszjegy, vonaljegy és átszállójegy.

A gázgyár a földgáz bevezetéséig üzemelt, úgy emlékszem, a hatvanas évek elejéig. Addig azonban gyakran történt náluk valami feljegyzésre érdemes dolog. Például, egyszer elveszett Sárika briliánsgyűrűje. Napokig keresték az irodában, minden zegzugot kikotortak, a mosdóban a szemetes kosarat meg a felmosórongyot is kirázták, de a gyűrű nem lett meg. Körülbelül egy hét múlva - reggel - az íróasztalán találta.

Suszter a kaptafánál

Az üzemi háromszög nem vonalzó, hanem a vezetői értekezletek neve volt, az igazgató, a párttitkár, meg a főkönyvelő tanácskozták meg a termelési eredményeket és a következő  feladatokat. Ha a háromszög harmadik sarkában a személyzetis üldögélt, akkor várhatóan elbocsátás, esetleg új munkatárs felvétele volt kilátásban. Néha a kultúrfelelős képviselte a harmadik szöget, ünnepélyek, felvonulások, nagygyűlések előtt. A felszabadulás évfordulóját, április 4-ét, az ország minden intézményében, így a Gázgyárban is megünnepelték. Kultúrműsorral készültek, ebben Sárika is részt vett mint  a színjátszókör vendége. Előadtak egy jelenetet, amiben nénink  kisiparos cipészt játszott, egy elmaradott fószert, aki túlságosan nagyra becsülte saját szakértelmét és a javításra benyújtott ócska cipő minden részéhez volt valami bennfentes megjegyzése. Sárika mint cipész méltóságosan ült egy háromlábú széken, fején simléderes sapka, hátára munkászubbony kanyarítva, kockás ing és cvejgnadrág, barna félcipő egészítette ki csudálatos öltözékét. Öblös hangon, a kinyilatkoztatás erejével közölte, micsoda nagy munka lesz a javítás. A közönség visítva nevetett, olyan élethűen formálta meg a „szakértő” suszter figuráját.

A gyárban egyébként gondot fordítottak a művelődésre. Brigádok jártak együtt színházba, utána sörözni, néha a párttitkár is leereszkedett hozzájuk, aki olyan előkelő volt, hogy az irodai dossziét dossziőnek mondta.

Este otthon

A gyári eseményekről, irodai dolgokról Sárika nénink vacsoránál regélt a legszívesebben. Ültünk a nagy asztal körül, Anyu hozta be a zsírban sült pirítóst, jó nagy halommal, mert éppen heten voltunk, „mint a gonoszok”. (Még majd utána kell néznem, honnan ered ez a szólás.)

Beszámolt róla, milyen termelési feladatokat kell követnie a könyvelésnek, néha értelmetlen rendelkezéseken háborgott, de legtöbbször humorosan kommentálta a gyári létet. Írógéppel sokszorosított süteményrecepteket kapott a többi irodistától, szezonja volt a hamis húsleves, a hamis baracklekvár és más szegényes, de ízes ételnek. Egyszer azonban verseket hozott a gépelt papíron Karinthytól.  Az  Így írtok ti néhány paródiáját olvasta fel, legjobban a Babits-életrajzon meg a Dana Idákon szórakoztunk. Később Márkus László adta elő a rádióban, de még sokkal előbb Sárika, ugyanazzal a hangsúllyal: Babits Biháály… Fuldokoltunk a nevetéstől. „Fogjanak meg, fogjanak meg… Megfogják”. Ma is hallom az utolsó szó előtti pici hatásszünetet, hogy kiélezze a poént. 

A humorról hamar kiderült, hogy tanítható, vagy legalábbis ragad. Ettől fogva gyakran keresgéltem a  könyvszekrényben, találtam is Budapesti groteszk címen krokigyűjteményt és más polgári írók műveit, amiket akkor nem lehetett olvasni, de ennek később, a rendszerváltozás után óriási hasznát vettem. A munkahelyemen senki nem ismerte nálam jobban a két háború közti magyar   irodalmat.

Ünnepek vízen és szárazon

Amikor jobb idő lett, kimentünk a Tiszára evezni. A gurulós csónakot a Szabadság úszóházon tárolták, onnan kalandoztunk fel a Maros-torokig, aztán „lecsurogtunk” a hídig. Jó volt kilépni az ingó járműből a napsütötte deszkára, de azért evezni is jó volt.

Később Sárika férjhez ment,  a jugó határ felé, az ártéren vettek nyaralót. Magas lábakon állt a faház, létrán kellett megközelíteni, benn barátságos szobájuk volt nomád felszereléssel.  A hidat nem használták, szinte soha. Csónakon közlekedtek egyik partról a másikra.

Nyáron nagy volt a forgalom a szülői házban. Egymást érték a családi ünnepek, névnapok, születésnapok, ballagás, házassági évforduló, alkalmak a vendégfogadásra és az ajándékozásra.

Egyik ajándékára különösen jól emlékszem. Reggel volt már, a konyha és a fürdőszoba ajtóüvegein átderengett a napfény, de még nem keltem föl. Egyszer csak besurrant a szobába Sárika. Jól becsuktam a szemem, hadd higgye, hogy még alszom. Finom puha kezével megfogta a csuklómat,  egy karláncot kapcsolt rajta össze. Kicsit várt, hátha felébredek, én csak szuszogtam, mint a gőzgép, éreztem a fürdőszobából beszűrődő szappanszagot, hirtelen a sült hagymáét is a konyhából, erre fölültem. Megöleltük egymást. Sok évig viseltem a piros gyöngyök között cizellált fémlapocskákból álló ékszert.